Kollégánk, Dariya Orlova az ukrán EJO vezetője a Kijevi Nemzeti Egyetem-Mohyla Akadémia intézményében. Néhány napja kaptunk tőle egy e-mailt, amelyben beszámolt a hazájában zajló háborúról és személyes helyzetéről. Dariya Orlovával egyeztetve úgy döntöttünk, hogy ezt az e-mailt közzétesszük az EJO-n, hogy minden olvasó számára elérhetővé tegyük az ukrajnai orosz megszállás során szerzett tapasztalatait.

Kedves Susanne és Stephan,

még egyszer köszönöm a törődést és a támogatást! Sajnálom, hogy nem tudtam korábban válaszolni. Nehéz napjaink voltak itt. Az ECREA (European Communication Research and Education Association – a szerk.) felkért, hogy számoljak be a közelmúltban szerzett tapasztalataimról. Nem vagyok benne biztos, hogy megjelentetik valahol, de úgy döntöttem, hogy továbbítom nektek ezt az írásomat, mely összefoglalja a főbb fejleményeket és az arra adott érzelmi reakciómat.

Jelenleg a családommal vagyok Khmelnytskyben, egy városban Ukrajna nyugati részén. Itt elég nyugodt a helyzet, különösen ahhoz képest, ahol az orosz megszállás első tíz napja alatt voltunk. Amikor február 24-én megtörtént az első bombázás, én és a férjem fogtuk a fiunkat, aki aznap este lázas volt, fogtunk egy táskát – amelyet a médiában megjelent figyelmeztetések fényében előzetesen előkészítettünk -, és elindultunk a Kijeven kívül élő rokonainkhoz. Az volt a tervünk, hogy felvesszük édesanyámat, aki Buchában, egy Kijev melletti kisvárosban lakik, és elmegyünk a Severynivka nevű faluba. Úgy gondoltuk, hogy Severynivka lesz a legbiztonságosabb lehetőség számunkra, hogy ott maradjunk, amíg eldöntjük, hogyan tovább. Másképp alakult. Severynivka közelében hamarosan harcok kezdődtek. A falu közel van az autópályához, amely Kijevet és Zhytomirt köti össze. Az orosz hadsereg megpróbálta átvenni az ellenőrzést az autópálya felett, és nyugatról támadni Kijevet. A ház, amelyben megszálltunk, szinte abban az erdőben található, amely elválasztja Severynivkát az autópályától. Ezért nem sokat láttunk, de sokat hallottunk. A robbanások hangjai olyan erősek voltak, hogy a falak és az ablakok megremegtek. Amikor a harcok felerősödtek, rájöttünk, hogy nem maradhatunk a házban – túl veszélyesnek tűnt. Ehelyett úgy döntöttünk, hogy a pincében rejtőzünk el. Ez nem egy megfelelő óvóhely. És nem is egy kényelmes pince, amit külföldön sok házban láttam, hanem egy alapvetően élelmiszer/zöldség/ házi lekvár/savanyúság stb. tárolására alkalmas hely, hűvös hőmérséklettel.  Mindössze 7 fok volt odalent. Voltak napok, amikor 15 órát töltöttünk ott. Kilencen voltunk (6 felnőtt és 3 gyerek), plusz egy kutya, aki túlságosan félt a becsapódásoktól/robbanásoktól ahhoz, hogy kint maradjon. Fapadokon vagy székeken ülve aludtunk. A harcok között voltak szünetek – ezeket arra használtuk ki, hogy a házban pihenjünk, együnk, felmelegedjünk és lezuhanyozzunk. Az áramellátás megszűnt, amikor egy katonai repülőgép lezuhant a közelben, és megrongálta a villanyvezetékeket, de szerencsére volt egy generátorunk. Miután körülbelül 5 napot töltöttünk ilyen körülmények között, rájöttünk, hogy meg kell próbálnunk valahogy kijutni. Maradni veszélyes volt, de a menekülés is kockázatosnak tűnt. Tudtuk, hogy az orosz tankok/gépek valahol a közelünkben vannak. Tudtuk, hogy az oroszokat már látták a faluban. Lövések hangját hallottuk a közelben. Meg voltunk rémülve. Egy ponton rájöttünk, hogy “most vagy soha”. Rohantunk az autóinkhoz és elindultunk a hátborzongató útra. Amikor elhagytuk a falusi utat és elértük az autópályát, láttuk, milyen katasztrofálisan néz ki. Teljesen üres volt, távoli csapások hangjai hallatszottak, orosz katonai gépek maradványai és több holttest hevert az úton, és mintegy tucatnyi megsemmisült civil autó az út szélén. Az a 15 kilométernyi rémisztő pusztaság végtelennek tűnt. Egészen addig, amíg el nem értük az első ellenőrzőpontot. Nem tudtuk, hogy az ukrán hadsereg vagy az oroszok fennhatósága alá tartozik-e, de a katona ukránul üdvözölt minket: “Ukrajna Fegyveres Erői” – mondta, és hozzátette: “Ne aggódjatok, az út odafent a miénk”. Ellenőrizte az iratainkat, belenézett az autóba, és észrevette a gyerekünket. “Ó, hát van veletek egy kissrác is. Várjatok egy percet” – fordult el tőlünk, majd visszajött egy apró ajándékkal, egy játékkal a fiunknak. Mindannyian könnyekben törtünk ki. Ezek a könnyek tele voltak hálával, megkönnyebbüléssel, büszkeséggel, bánattal és szeretettel.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy sokkal jobban érzem magam most, hogy biztonságosabb helyen vagyunk. Itt persze sokkal több a vigasz. Kevesebb a félelem. Nincs harc – nincs reszketés. De… a szívem tele van fájdalommal az emberek miatt, akik most Ukrajnában oly sok helyen haldokolnak. Az ukrán katonákért, akik életüket feláldozva védenek minket, az óvóhelyeiken rekedt civilekért, a nőkért, akik a bombázások alatt szülnek, a gyerekekért, akik szemtanúi ennek a felfoghatatlan borzalomnak. Sokakért.

Gyászolunk. De harcolunk is. És álmodunk is. Van egy közös álom, amelyet minden ukrán a szívében dédelget: a győzelem és a béke. Mi ragaszkodunk ehhez az álomhoz. Fantáziálunk apró dolgokról is, amelyek boldogságot hoznak.

A 9 éves fiam összeállított egy listát azokról a dolgokról, amelyeket meg kell tennünk, ha “vége lesz a megszállásnak”, ahogy ő fogalmaz. Azt mondta, meg kell ígérnünk neki, hogy elmegyünk moziba megnézni az új “Batman” filmet. És én… Arról álmodozom, hogy meglátom azt a háromszáz tulipánt, amit tavaly ősszel ültettem a kertünkben a Poltava régióban. Arról álmodom, hogy elmerülök a tavaszi virágzás szépségében egy szabad és békés Ukrajnában.

Ölelés Ukrajnából:

Dasha

Kép forrása: Unsplash