Igaz vagy hamis az állítás? „Nem létezik magyar krimi.” Hamis! Ez a kijelentés a médiakulturális közhelyek gyűjteményébe tartozik (ha van egyáltalán ilyen gyűjtemény), de azért nem alaptalan elképzelésről beszélünk. Miként zajlott le a műfaj meghonosodásának folyamata? Hogyan jelenítődik meg a médiakultúrában? Egyáltalán, mi az a médiakultúra? Kálai Sándor Irodalom és médiakultúra című könyvében többek között ezekre a kérdésekre is választ kapunk.

A Debreceni Egyetem docense eddig három önálló könyvet publikált, melyek közül az utolsó 2019-ben jelent meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában létrehozott Letöltés-sorozat részeként. Címe figyelemfelkeltő az irodalom és a médiakultúra egy mondatban való említésével, hiszen megelőlegezi azt, hogy a kettő közötti ösvény átjárható – és talán át is kell járni rajta. A borítóval fúzióba lépve felvezeti a könyv irányvonalát, amely a 19. században intézményesült tömegkultúra gyakorlatait mind elméletileg, mind történetileg megalapozva tér rá a korszak egyik legnépszerűbb műfajára, a bűnügyi regényre, annak is leginkább a magyar vetületeire. Az a mediális tér, amely lehetővé teszi a szerzők megjelenését és e kulturális gyakorlatokban való részvételét nem más, mint a paradigmaváltáson átesett sajtó.

Kiindulási pontok, a médiakultúra meghatározása

A bevezető szövegből megtudhatjuk, hogy az irodalom nem a médiarendszertől függetlenül, hanem annak függvényében alakul, és éppen emiatt egy kommunikációs rendszernek kell tekintenünk. Ennek értelmében kapcsolódik össze az irodalom és a sajtó orgánuma: a könyv által felhozott példák a 19. századi tömegkulturális gyakorlatokra, a napisajtóban megjelenő folytatásos regények formájában jelennek meg. Ezek a gondolatok nevezhetők a könyv bázisának is, amely minden egyes gondolatmenet és szöveg megalapozásaként funkcionál.

Az olvasmányos stílusban megírt szöveg öt részre oszlik, amelyek további alfejezetekre tagolódnak. Először elméleti szinten vizsgálódva veszi szemügyre a médiakultúrát. Tanulmányozza azon kelet-európai, pontosabban magyar sajátosságait, amelyek az első, 1840 és 1920 közé tehető szakaszban voltak jellemzőek. Fontos kihangsúlyozni azt, hogy Kálai nem tesz különbséget az elit- illetve a tömegkultúra között, az ő szavaival élve

Tehát a lényeg nem a tartalomban rejlik, hanem a közlések formátumában. Kálai nem ítélkezik, csupán bemutat, méghozzá olyan sajátosságokat, amelyeket a későbbi kutatásokban hasznosítani tudnak.

A francia médiakultúrát és Yean-Yves Mollier meghatározásait veszi kiindulópontnak az Osztrák-Magyar Monarchia jelenségeinek vizsgálatához. Fentebb már említettem a sajtó – és egyben az irodalom – paradigmaváltását: e lényeges momentum során a mediális tér a korábbi retorikai-argumentatív modellből (amelyben a sajtó a vita helyeként jelent meg), az 1830-as, 40-es évektől átlépett a reprezentatív-narratív modellbe, ahol az író nem véleményt nyilvánít, hanem csupán közvetít.

A szerző az első részben bemutatja Edgar Morin francia szociológus munkásságát is, akinek a kutatásai egybeesnek a Cultural Studies intézményesülésével. Kálai arra próbálja meg felhívni a figyelmet, hogy habár Morin a médiakultúra korai szakaszával nemigen foglalkozott, a vizsgálódásaihoz fűzött gondolatai a 21. századi médiakutatást is formálják. A mozi médiumának tanulmányozásával összefüggésben határozta meg, hogy az egyéniség a tömegkultúrán keresztül teljesedik ki. A Les Stars című munkájában megalapozta a sztárkutatást is, a hírességeket, színészeket úgy írta le, mint egyfajta árucikkeket.

Úton a bűnügyi irodalom felé

A könyv második részében Kálai már egy konkrét műfaj hazai jellegzetességeivel foglalkozik. Az Eugéne Sue-féle nagyvárosi rejtelmek meghonosodását három szerző műve alapján térképezi fel, ezek pedig a következők: Nagy Ignác: Magyar titkok, Kuthy Lajos: Hazai rejtelmek illetve Kis József: Budapesti rejtelmek.

Nagy Ignác a kor kiváló újságírója volt, aki a Budapesti Híradó nevű konzervatív lapnak publikált. Az említett regényében megjelennek azok a látványosságokon alapuló kulturális gyakorlatok, melyek a médiakultúraként értett tömegkultúra elengedhetetlen részét képezik. Kálai vizsgálja a történetben leírt életképeket, a nyomozást és az irodalmi kommunikáció olyan összetevőit, mint a narrátor, a szerző vagy akár a hordozó (ez utóbbi a füzet, amely formátum nem egy korabeli regényt foglalt magában).

A fejezet olvasása során kiderülhet számunkra, hogy Kálai gondolkodásmódjában a nyilvánosság a sajtó tevékenysége által tud kiszélesedni, amiben a már említett paradigmaváltás is fontos szerepet játszik. Kuthy Lajos regénye kapcsán például az is érdekli a szerzőt, hogy milyen mediációs folyamatok zajlanak benne. Feltűnik az úgynevezett panoramikus irodalom, ahol a történetekben egy adott társadalom teljes képét igyekeznek felvázolni. Kis Józsefnél a cél a bűntények és a városi tér reprezentációja, a Budapesti rejtelmekben több nyomozás zajlik egyszerre az „európai Metropolisszá” vált fővárosban.

Hogyan születik meg a krimi?

A harmadik rész a magyar bűnügyi irodalom intézményesülésére fókuszál. A szerző többször is hangsúlyozza, hogy a közhely szerint magyar krimi valójában nem is létezik, ez a kijelentés azonban némi árnyalásra szorul, amely ennél a pontnál meg is történik. Ebben a részben olvasható az egyik legfontosabb megállapítás, amely segítheti az egyes irodalmi műfajokról, jelenségekről szóló diskurzust:

– vagyis akkor beszélhetünk arról, hogy valóban létezik, ha az intézményesülés fázisába lépett.

Kálai kiemeli a krimi műfajának azon sajátosságát, hogy társadalmi problémákra reagál, így általában a jelenben játszódik. Felhívja a figyelmet arra, hogy az eddiginél sokkal részletesebben és szélesebb körben kell feltárni a magyar bűnügyi regény és a populáris irodalom műfajait, mely azért is fontos, mert a tömegkultúra rendkívül gyorsan reagál az egyes társadalmi változásokra. Érdekes az a tendencia, hogy napjaink krimijeire éppen a múlt feldolgozatlan eseményei iránti érdeklődés van hatással, amelyre a későbbiek folyamán példákat is hoz.

A detektívtörténetek hazai szeleteiből

Kálai igyekszik olyan jelentős neveket bemutatni, akik vagy nincsenek benne kellően a magyar köztudatban, vagy nem foglalkoztak az életpályáikkal megfelelő mértékben, pedig igen fontos helyet töltenek be a bűnügyi irodalom hazai intézményesülésében. Ennek függvényében a negyedik részben foglalkozik dr. Gúthi Soma és Louis Lucien Rogger írásaival amellett, hogy feleleveníti és új keretek közé helyezi Rejtő Jenő emlékezetét, továbbá egy kortárs szerző, Kondor Vilmos krimisorozatát is elemzi.

Rejtő Jenőt illetően megemlíti, hogy művei sokáig tiltólistán voltak, ugyanakkor olyan „ikonnak” tekinthető, akinek alkotásai folyamatosan jelen vannak a legtöbb mediális közegben, a televíziótól a képregényeken át a hangoskönyvig. Mindeközben újra is definiálják azokat: két magyar rajzoló például felújította Korcsmáros Pál néhány Rejtő-képregényét, így tartva életben emlékezetét. „Rejtőnek nem volt életrajza, csak legendája”, ami igaz is a tekintetben, hogy a szerző személyéről sok különböző feltételezésünk és nézetünk áll fenn.

A kortárs író, Kondor Vilmos krimisorozata 2008-ben indult a Budapest Noir című regényével, és az amerikai gyökerű kemény krimi műfajával, amely hatalmas sikerre tett szert, az utóbbi években filmadaptáció is készült belőle. A tematika tökéletesen hozza a múlt felé orientálódó bűnügyi történetek trendjét, az első kötet az 1930-as években játszódik. Kondor munkássága azért is lényeges, mert az egyik kötete, a Budapesti kém a kémregények tradícióit is tükrözi.

Be- (vagy ki-) tekintések

Az utolsó, ötödik részben Kálai recenziókat írt olyan szövegekhez, amelyek tematikailag és szemléletmódjukat tekintve is erősen kapcsolódnak a könyv korábbi fejezeteihez. A művek a következők: Maksa Gyula: Változatok képregényre, Miklós Ágnes Kata: Bűnös szövegek, Lepipálva (Tanulmányok a krimiről), Hansági Ágnes: Tárca – regény – nyilvánosság, Jókai Mór és a magyar tárcaregény kezdetei, Bengi László: Az irodalom színterei (Az irodalom és a sajtó összefüggésrendszere a 20. század első évtizedeiben), Buzinkay Géza: A magyar sajtó és az újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig. Ideális lezárásként, vagy éppen továbbgondolásként szolgálnak a jelen könyvben kifejtett gondolatmenethez.

Így áll össze az irodalom a médiakultúrában

Az Irodalom és médiakultúra olyan kulcsfogalmakat jelöl ki, mint a látványkultúra, a nyilvánosság, a sorozatszerűség, az intézményesülés vagy éppen maga a médiakultúraként értett tömegkultúra, amely a 19. században indult virágzásnak. A könyv hiánypótló helyet tölt be a mediális térben, mivel nemcsak elfeledett szerzők műveit eleveníti fel, hanem egy korábban alulértékelt műfaj, a bűnügyi regény jelentőségét is hangsúlyozza.

Nem ítélkezik, csupán ismertet, elbeszél – csakúgy, mint a paradigmaváltáson átesett sajtó –, ezt pedig éppen amiatt teszi, hogy mind az irodalom, mind a médiatudomány későbbi kutatásainak kiindulópontjaként szolgálhasson. A két terület között igenis van átfedés, nem is egy ponton, az erről való gondolkodást Kálai a következőképpen fogalmazza meg:

„Bár az irodalom mediális létmódjaira való rákérdezés kezd általánosan elfogadott szemponttá válni az irodalomtudósok körében, messze vagyunk még attól, hogy az irodalomról való közgondolkodásban is érvényesüljön ez a megközelítés.”

Kálai Sándor, Irodalom és médiakultúra, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2019.