Védelem a dezinformáció ellen

2019.07.01 • Aktualitások, Minőség és etika • Szerző:

Miért fontos, hogy a tudomány és a szeriőz újságírás szövetséget kössenek?

Első pillantásra kézenfekvőnek tűnik, hogy a tudomány és az újságírás együtt küzdjenek az egyre sokasodó dezinformáció ellen: ha komolyan művelik őket, akkor mind az újságírás, mind a tudomány a szabad, demokratikus társadalmak “igazságkereső rendszerei” közé tartozik. Természetes gátat jelentenek a fake news, az összeesküvés-elméletek és a propaganda áradatával szemben. De mindkét rendszert veszélyezteti, hogy rossz irányba is fejlődhetnek.

Létezhet-e, sőt léteznie kell-e a dezinformáció elleni harc bizonyos témáiban egyfajta “felvilágosításért kötött szövetségnek”? És ha igen, hogy nézzen ki egy ilyen szövetség?

Mint a Mars és a Vénusz

Először is van néhány kézenfekvő ellenvetés: a tudomány és az újságírás teljesen különböző pályán mozog – mondhatjuk, hogy olyanok, mint a Mars és a Vénusz. A kettő közti kommunikáció ritka, a tevékenységükben kicsi a közös halmaz. Manapság talán még távolodnak is egymástól – és a közjó iránti elkötelezettség tekintetében is a saját útjukat járják.

Ezek a fejlemények két, egymással ellentétes trendnek köszönhetők, amelyek jelentősen befolyásolhatják az egyének hajlandóságát arra, hogy több elköteleződést vállaljanak: az egyik a professzionalizálódás, a másik a prekarizálódás (lecsúszás, státuszvesztés – a szerk.)

Az újságírás professzionalizálódása évtizedek óta tart, a korábbinál erősebb alapkonszenzus létezik az újságírói játékszabályokról. Közben a gazdasági válság lefékezte a médiaszektort, és az ezzel ellentétes, prekarizációs tendenciáknak kedvezett. Sok szerkesztőségben leépítések voltak, a szabadúszók honoráriumain már korábban is spóroltak, szaporodtak a nyomorúságosan vagy egyáltalán nem fizetett gyakornoki helyek. Romlott a munkahelyi légkör. Egyre kevesebb lehetőség van arra, hogy az újságírók tudományos kérdésekben folytassanak időigényes kutatásokat, és egyre kevesebb bennük a hajlandóság, hogy ilyen kérdésekben állást foglaljanak.

Abszurd kritériumokkal mérik a teljesítményt

A tudományos életben hasonló tendenciák figyelhetők meg: a specializáció és a teljesítménykényszer drámaian nőtt, az egyetemi állásokig vezető akadálypálya hosszú: az az elvárás, hogy a kutatók már a kezdetektől külső anyagi forrásokat vonjanak be és lehetőleg sokat publikáljanak angolszász szakfolyóiratokban („Publish or perish“,- „Publikálj, vagy véged– a szerk.), a szakbarbárságnak kedveznek: a kutatási eredményeket felosztják több szakfolyóirat-cikkre, és az ilyen cikkek többet számítanak a publikációs listán, mint egy könyv. A tudományos ismeretek összevetésével nem lehet babérokat gyűjteni. Emiatt gyakran hiányzik az átfogó kép: Erwin Chargaff biokémikus már 1982-ben arra panaszkodott, hogy sok a tudományos mélyfúrás, de ezek nincsenek összekötve egymással.

A különbségek és ellentmondó elvárások kezelése

A kollégák többé-kevésbé anonim módon döntenek a publikációs lehetőségekről és a források elosztásáról. A Peer review-rendszer (a tudományos folyóiratok a beküldött cikkeket szakmai bírálatnak vetik alá, amely során a kéziratot elismert kutatók bírálata alapján ítélik publikálásra érdemesnek – a szerk.) oda vezet, hogy a kutatók minden lehetséges módon próbálják bebiztosítani magukat a kritika ellen – és tovább pedáloznak a taposómalomban, ahelyett, hogy bátran előállnának valami újdonsággal. A produktív kutatáshoz hozzátartoznak a különbségek, az eltérő vélemények, a diskurzusok és az ellentmondásos ismeretek. Ám ezeket sokszor inkább lesöprik az asztalról – az utánpótlás korú kutatók sokszor éppen a prekarizációtól való félelem miatt. Az ember meggondolja, kit támad meg. A legtöbb tudományos konferencia prezentációs módszerei – tíz perc előadás, öt perc vita, aztán kérjük a következőt – szintén megnehezítik a konstruktív kritikát.

Az angol nyelv „új nyelvi korlátként“ jelentkezik. Az angol „lingua franca“ (közös közvetítő nyelv – a szerk.) lett a kutatásban, de ezért nagy árat kell fizetni. A tudományos életen kívül eső közönség ki van zárva a kommunikációból, mert a kutatókon kívül szinte senki nem olvas tudományos szöveget idegen nyelven. Ez megnehezíti az olyan újságírók dolgát, akik kutatni akarnak – dacára annak, hogy milyen sok szó esik az„open access“-ről (tudományos művek nyílt hozzáférése – a szerk.).

Ehhez járulnak az ellentmondásos elvárások: a „hétköznapi ember“, többek között sok újságíró is, egyértelműséget vár a tudománytól. Azt várja, hogy a tudomány a racionalitás és a felvilágosítás nevében elsimítja a politikai vitákat. Ám erre a tudomány gyakran nem képes – ráadásul a kutatásban sokszor a már meglévő eredmények megkérdőjelezése vezet előrelépéshez.

Átlépik a kompetenciájuk határát

Sok újságíró elsősorban nem azért kutat, hogy megtalálja az igazságot – ebben az esetben gondosabban meg kellene válogatniuk a tudományos forrásaikat. Ehelyett sajnos sokszor csak feldíszítik a cikkeket „egy kis tudománnyal“. Ennél is rosszabb, amikor olyan kutatót kérdeznek meg, akiről nagyjából már előre tudják, mit fog nyilatkozni. A médiaszereplésben gyakorlott tudósok negyven másodpercben, letisztult formában képesek szolgáltatni a kívánt információt – és ezzel átlépik a szakmai kompetenciájuk határát.

Az ő helytelen viselkedésük megmagyarázhatja azt is, hogy más tudósok miért nem akarják kiszolgáltatni magukat a média gépezetének. Nagy a kockázata annak, hogy a kutató eljátssza a reputációját: néha az újságírók pontatlanul adják vissza, és kiragadják a kontextusából az elmondottakat. Ez a tudományos pályán sem jelent előrelépést – már csak azért sem, mert a kutatási támogatások odaítélői nem honorálják kifejezetten a médiajelenlétet.

Az együttműködés lehetősége – realista szemszögből

Kis lépésekkel mégis érdemes volna elindulni az együttműködés felé: a kutatók és az újságírók kölcsönösen támogathatnák egymást. Különböző fókusszal dolgoznak, és más az időhorizontjuk, de éppen ezért egészítik ki egymást. A tudomány művelői törvényszerűségeket keresnek, és többnyire hosszú távon dolgoznak a kérdésfelvetésükön. Az újságírókat inkább a rendkívüli állapotok és a meglepetések érdeklik – és legszívesebben naponta új szenzációra vadásznak. Persze ez azt is jelenti, hogy a tudósoknak gyakran az aktuális hírekhez kell hátteret és magyarázatot szállítani. Több jóakarattal – mindkét részről –a tudomány kommunikációjában sok minden más lehetne.

Az, hogy ezeket az együttműködési rendszereket hogyan kellene kialakítani, nem ennek a cikknek a tárgya – a mindenkori együttműködések különbözőek lennének a kutatás és az újságírás különböző területein, mint például a rákterápia, a klímaváltozás vagy digitalizáció. Dióhéjban mindenesetre arról lenne szó, hogy az „ösztönző rendszerek“ megváltozzanak, és hogy az újságírók többször nyúljanak tudományos forrásokhoz, a kutatók pedig gyakrabban elhagyják az elefántcsont-tornyot. Ebben az esetben az újságírók komplex témákról is megfelelően tudósíthatnának, ahelyett, hogy esztelenségeket terjesztenek, amelyekre gyakran valamilyen harmadik féltől tesznek szert. A kutatók pedig szakmai kompetenciájukkal remekelhetnének a médiában, és a megerősödött jelenlétük a dezinformáció ellen hatna.

Mit tehetnek a kutatók és az egyes újságírók a gyakorlatban? Tulajdonképpen tökéletes win-win szituációról van szó: az újságírók bevonhatnák a kutatásaikba a tudományos élet szinte kimeríthetetlen forrásait. Az egyetemek kommunikációs munkatársainak hozzá kellene segítenie az újságírókat az információkhoz való könnyebb hozzáféréshez. Az újságírók így olyan információkhoz és magyarázatokhoz juthatnának, amelyek többnyire megbízhatóak, és gyakran új sztorik alapanyagát jelentik. A kutatóknak lenne esélye, hogy megosszák a tudásukat az újságírókkal. Így figyelemhez jutnának a nyilvánosságban, ami szeriőz tudósítások esetén a reputációjukat is növelné.

Persze egy alapvető félreértést tisztázni kell: az itt javasolt szövetségek meghatározott célból jönnek létre, és behatároltak. Nem arról van szó, hogy az újságírókat és a tudósokat egy kalap alá vesszük. A tudomány szereplőinek el kell fogadnia, hogy az újságírók rákérdeznek a tevékenységükre. Helmut Spinner karlsruhei filozófus a 80-as években már összefoglalta a lényeget: azt mondta, hogy a „leleményes“ tudományos témákkal foglalkozó újságíró „önálló kutatómunkát folytat a problémamegoldás szándékával“, és „sem haverja, sem konkurense a tudósnak“, hanem „funkcionális kiegészítője, aki az információkat cikké egészíti ki, amelyeket a tudomány nem tud nyújtani, de amelyeket a tudás alapú társadalom nem nélkülözhet“. Lehet, hogy ez nagyképűen hangzik, de lényeges pontra tapint rá: egymásra utaltságról van szó, de kritikus távolságtartással; közös érdekről az igazságkeresésben, de világosan elhatárolt szerepekről.

Egyre inkább elvész az a fajta (tudományos) újságírás, amely távolságot tart a kutatói szférától és ennek ellenére képes hidakat építeni a tudomány és a társadalom között. Nagyrészt a tudományos PR lépett a helyére, amely gyakran feltupírozott “jó hírekkel” látja el a médiát a kutatás területéről, és gyarmatosít, ahelyett, hogy a kutatási tevékenységet kritikusan is megvizsgálná. Természetesen az újságírók dolga lenne, hogy felfedjék, ha a tudományos életben jelentős ballépések történnek.

Ahhoz, hogy az újságírás és a tudomány visszanyerje a hitelességét, szükség lenne arra is, hogy mindkét terület szereplői bátrabban elhatárolódjanak a saját táboruk fekete bárányaitól, mert ők azok, akik belülről ássák alá a bizalmat ezekben az intézményekben. Az ismert szólás szerint viszont egy holló sem vájja ki a másik szemét. Ezért az újságírástól és a tudományos élettől sem várható el, hogy túlzásba vigyék ezeket az “öntisztító” folyamatokat. Inkább kölcsönösségre bátorítanám őket: a médiakutatásnak (az “ötödik hatalmi ággal”, a működő médiakritikával összefogva, ami a szakmédiumokat leszámítva persze már alig létezik) gondoskodnia kellene arról, hogy “tisztán” tartsa az újságírást, és az olyan botrányok, mint a Claas Relotius-ügy, megfelelően fel legyenek dolgozva. A tudományos újságírásnak nagyobb erőfeszítésekre kellene vállalkozni, hogy a kutatási szektorban – például tudományos hamisítási-vagy plágiumügyekben – hasonló módon ellássa a “fourth estate” (“negyedik hatalmi ág”- a szerk.) kontrollfunkcióját.

A hálózatok és az önszerveződés mint esély

Az elmúlt években újra és újra voltak próbálkozások az újságírás és a tudományos élet közötti jobb együttműködést támogatására (Németországban és Svájcban – a szerk.) – kezdve a különböző alapítványok tudományos újságírást támogató programjaitól a legújabb kezdeményezésekig, mint amilyen a Science Media Center (Tudományos Média Központ) Kölnben – amely az újságírókat támogatja a kutatásaik során tudományos szaktudással – vagy az a Charta, ami nemrég Martin Eisenegger (Zürichi Egyetem), Larissa Krainer (Klagenfurti Egyetem) és Marlis Prinzing (Kölni Macromedia Főiskola) kezdeményezésére született meg. A 77 aláíróhoz további 140 médiakutató csatlakozott, akik a médiával való intenzívebb kommunikációért állnak ki. Az általam alapított, időközben már 15 nyelvű hálózat, a European Journalism Observatory is ebbe az irányba hat, a médiakutatás eredményeit adja át a média művelőinek, és egyben hidakat épít az európai újságírói kultúrák között.

Az itt felvázolt folyamatok persze nem adnak okot túl nagy optimizmusra. Másrészt az informális kommunikáció szervezését a szociális média platformok sokkal könnyebbé tették, mint korábban. A Facebooknak, a Twitternek és a Researchegate-nek köszönhetően minden kutató és minden újságíró felépítheti és ápolhatja a saját kapcsolatrendszerét – ezzel hatást gyakorolhat a „másik oldalra“, és együtt óvhatják meg a demokratikus nyilvánosságot a dezinformációtól.

A szöveg először a Schweizer Journalist  03/2019 számában jelent meg.

Az EJO alapítója, Stephan Russ-Mohl 2018-ig az újságírás és a médiamenedzsment professzora volt a Luganói Egyetemen (Università della Svizzera italiana in Lugano). Ez a szöveg a 2019. május 28-i búcsúelőadásának második része. Az első rész  “Nagyon fontos lenne az európai nyilvánosság” címmel jelent meg az EJO magyar oldalán. Németből fordította: R. Kiss Kornélia

Kép forrása: Pixabay

Print Friendly, PDF & Email

Címkék:, , , , , ,

Send this to a friend