Nagyon fontos lenne az európai nyilvánosság

2019.06.10 • Legfrissebb, Médiaoktatás, Minőség és etika • Szerző:

Mióta megjelentek az első, válogatott újságírók, akik európai ügyekről tudósítottak Brüsszelben, sok minden megváltozott. És nem csak a szeriőz újságírás elsorvadása miatt – véli Stephan Russ-Mohl német médiakutató.

Ha azzal a céllal elemezzük az európai választásokat, hogy megtaláljuk a válságjelenségek okait – legyen szó a populizmus és a nacionalizmus újbóli erősödéséről az uniós országokban, a migrációs politikáról vagy az Eurókrízisről – két, egymással összefüggő strukturális deficitre bukkanunk. Egyik sem kap különösebb figyelmet a nyilvánosságban.

Először is hiányzik az európai nyilvánosság, vagyis az európaiak közös kommunikációs tere.

Ezen kívül sok országban a szakmai színvonal és az infrastruktúra nem éri el azt a minimumot, ami szükséges lenne az újságíráshoz és olyan hírmédia üzemeltetéséhez, amely legalább félig-meddig független és megbízható információkkal látná el a polgárokat.

Meglepő, de Európában, illetve az unióban hivatalos szinten ez alig érdekel valakit. Pedig tulajdonképpen tisztában vagyunk vele, hogy egy olyan óriási kihívás, mint az európai integráció, nem utolsó sorban kommunikációs feladat is. Mint minden kormányzati apparátus, az EU is közpénz-milliókat költ arra, hogy a nyilvánosság előtt reklám-és PR eszközökkel csiszolja az imázsát. Ám közben az intézményesített Európa elmulasztotta, hogy a „másik oldalról“ is gondoskodjon – ha eltekintünk attól a 25 millió eurós támogatástól, amit a szinte láthatatlan tévécsatorna, a Euronews évente elnyel.

Eljött a kutatás ideje?

Ráadásul – sőt, elsősorban – a szeriőz újságírásnak kritikus ellenőrző fórumként, felügyeleti szervként, a szavahihetőség garanciájaként kell működnie.

Megéri egy pillantást vetni a múltra: nem is olyan régen még sok minden más volt. Az európai tudósítók első generációja még képes volt arra, hogy a brüsszeli ügyeket félig-meddig átlássa. Az európai projekt fiatal volt, és Európa szabad országaiban elfogadottságnak örvendett. Brüsszelbe elsősorban olyan tudósítókat küldtek ki a médiumok, akik tájékozottan és kritikus távolságtartással, de alapvetően mégiscsak jó szándékkal tudósítottak az egyesülési és integrációs folyamatokról.

Magas színvonalú újságírók persze továbbra is léteznek, és a „régi jó időket“ sem lehet élesen elválasztani az újabb korszakoktól. Az elmúlt húsz évben viszont drasztikusan megváltoztak az újságírók munkakörülményei. Manapság az EU túlságosan bonyolult. Kizárólag a Parlament 751 képviselőből áll, akiknek tízszer ennyi, 7500 munkatársa van. Az Európai Bizottság 28 biztost számlál, tagállamonként egyet. A kormányzati bürokrácia burjánzik: 32 ezren dolgoznak a bizottság elnökének, 4300 tolmácsot és 800 fordítót foglalkoztatnak. Velük szemben a lobbisták hadserege áll: szakértői becslések szerint 25 ezer érdekérvényesítő dolgozik Brüsszelben, hivatalosan 11 200-at regisztráltak.

Az újságírás nem tartott lépést ezzel a növekedéssel. Az európai tudósítás a külpolitikai tudósítás része, és a külföldi tudósítói irodák, de általában a belföldi külpolitikai rovatok is elsőként válnak a megszorítások áldozatává a csökkenő előfizetési- és reklámbevételek korában. A brüsszeli tudósítók száma az elmúlt négy évben 20 százalékkal csökkent, 955-ről 770 regisztrált újságíróra. Ha a magánérdekeket képviselő lobbisták számát összehasonlítjuk az újságírókéval, akiknek a köz érdekében, „negyedik hatalmi ágként“ kell figyelemmel kísérniük az EU működését, az arány 14:1. A számokkal való játékkal persze érdemes óvatosan bánni.

A szabadúszó újságírók aránya közben exponenciálisan nőtt. Nehéz kideríteni a pontos számokat, de egy tanulmány szerint csak 2010 és 2015 között megnyolcszorozódtak. Sokan közülük a létfenntartás határán léteznek: ez teret ad a PR-nek, hiszen az újságíróknak ritkán van idejük, hogy kutassanak.

Brüsszelben is cinikus törvények uralkodnak

Ezek a körülmények a brüsszeli tudósítás „johnsonizálódásának“ kedveznek. A tudósítás feltűnéshajhász és felületes, és jobban érdeklik a feltűnő szalagcímek, mint a témában való elmélyülés és a valóság feltárása. Ebben a tekintetben Boris Johnson divatdiktátornak számított. Még jóval azelőtt, hogy a Brexit-kampány vezéralakja, később brit külügyminiszter lett, most pedig Theresa May posztjáért indul, 1989 és 1994 között a Daily Telegraph tudósítója volt Brüsszelben, ahol áldatlan szerepet töltött be: az angolok ellenérzéseit próbálta fokozni az EU-val szemben azzal, hogy félig kész, de könnyen fogyasztható bulvár-sztorikkal tromfolta le a többi tudósító kollégáját. Ezek a sztorik a hírhedt londoni bulvársajtó többi főszerkesztőjének tetszését is elnyerték.

És mert az újságírásban kevés dolog működik megbízhatóbban, mint a csoportösztön, el lehet képzelni, ahogy a szerkesztőségi értekezleteken elhangzott a kérdés: „Hogyhogy ez nálunk még nem jelent meg?“ Így lett az egyedi esetekből irányzat, és a végén a Brexit lett az eredmény.

De a kontinensen is visszatért az Európa-tudósítás „a normális kerékvágásba“. Az embernek az az érzése, hogy általában akkor kerül rá sor, amikor a brüsszeli bürokrácia vadhajtásairól vagy az önmagát blokkoló európai politikáról kell tudósítani. Az EU-ról alkotott hétköznapi képet olyan témák uralják, mint az egyhangúság szabályához hasonló hibás konstrukciók, a Maastrichti Kritériumok megsértéséhez hasonló szabályszegések, vagy az értelmetlen előírások, mint a híres példában, az uborka görbületének szabályozásáról. Máskülönben itt is érvényes, ahogy máshol is, a régi, cinikus újságíró-szabály: „Only bad news is good news“ – csak a rossz hírek jó hírek.

Európai narratíva helyett mindig a nemzeti nézőpont dominál: a média főképp krízisekről tudósít, kiélezi ezeket, és ezzel bizalmatlanságot szít az európai intézmények ellen. Johannes Hillje politikai tanácsadó arra figyelmeztet, hogy ez egy konfliktusokból, hírekből és nacionalizmusból álló, politikai-mediális ördögi körhöz vezethet, ami végső soron a populisták kezére játszhat.

Médiaprojektek és infrastruktúra

Miután Brüsszelt az első tudósítói generáció jóindulata elkényeztette, az EU – és a médiumok is –elhanyagolták egy európai újságíró-infrastruktúra kiépítését. A páneurópai médiaprojektek vagy meghiúsultak, mint évekkel ezelőtt Robert Maxwell lapja, a The European (Az európai), vagy jelentéktelenek maradtak, mint a Euronews.

Elsősorban az országok közmédiái mehettek volna ennek elébe egy fenntarthatóbb kezdeményezéssel, egy közös, minden uniós nyelvre lefordított információs és szórakoztató kínálattal, ami létrehozott volna egy európai kommunikációs teret, és az újságírói kultúrákat is közelítette volna egymáshoz.

Mindeközben már tényleg a huszonnegyedik órában vagyunk. A print média és a lineáris tévézés az eltűnés felé tart. Elsősorban a fiatal generáció az, aki kevés újságot olvas és nem ül már meghatározott időpontokban a képernyő elé. És mivel újságírással alig lehet pénzt keresni, nem csak Kelet-Európában kebeleznek be médiavállalkozásokat olyan oligarchák, akik politikai hatalmat akarnak gyakorolni.

Képzés és hídépítés

Az EU gondatlanul elmulasztotta egy európai újságíróképzés létrehozását is. Az Erasmus-program révén van ugyan lehetőség intenzív diákcserékre, ám a többnyelvű újságírói alap-és mesterképzések és a nemzetközi együttműködések – mint például a Mainzi Egyetem és a Sorbonne között – ritkák.

És egyáltalán: ahhoz, hogy alapkonszenzust lehessen létrehozni az újságírói szakmaiságról Európában, hogy a jó gyakorlatokat rögzítsék és hogy párbeszéd alakuljon ki a nemzeti újságírói kultúrák között, hiányoznak – elsősorban Dél-és Kelet-Európában – azok a szakmédiumok és platformok, amelyek a médiaszakmának szólnak. Ilyen platform a 15 nyelvű European Journalism Observatory (EJO), amelynek a szerző az egyik alapítója.

Szövetségek a dezinformáció ellen

A dezinformáció elleni fellépéshez is szükség van további hasonló kezdeményezésekre és hálózatokra: nem csak a médiakutatásban, és nem csak európai szinten. A tudósoknak és a szeriőz újságíróknak az országhatárokat és a nyelvi határokat átlépve, szorosabban együtt kellene működniük. Nem lenne reális túl nagy elvárásokat támasztani az ilyen „tájékoztatás érdekében kötött szövetségekkel“ szemben, mert az újságírás és a tudomány annyira különböző pályán mozognak, mint a Mars és a Vénusz. Másrészt azért mindkettő a társadalmaink„”igazságkereső rendszerei“ közé tartozik.

Az Európai Tudományos Akadémiák Szövetségének elnöke, Antonio Loprieno nemrég hangsúlyozta a bizalom jelentőségét a komplex társadalmakban. A bizalomnak szerinte az érzelmi alapú nézeteket kell ellensúlyoznia, és a „valódi híreket“ nagyobb láthatósághoz segítenie. A tudomány képviselőinek pedig úgy kellene erről a kérdésről beszélnie a társadalommal, hogy közben egyenrangú félként kezelik. Megérne sok további próbálkozást, hogy ezt a szeriőz újságírókkal közösen is kipróbálják. Talán az unió támogathatná az ilyen kezdeményezéseket, ahelyett, hogy saját erőivel (értsd: hatóságok bevonásával) próbálna megküzdeni az álhírekkel.

Stephan Russ-Mohl, az EJO alapítója 2018-ig az újságírás és médiamenedzsment professzora volt a Luganói Egyetemen (Università della Svizzera italiana in Lugano) Ez a szöveg a 2019. május 28-i búcsúelőadásának kivonata. Németből fordította: R. Kiss Kornélia

Először megjelent: NZZ, 2019. május 31.

Az EJO-n elérhető még: németül

Kép forrása: © European Union 2015 – European Parliament; Flickr CC; Licencfeltételek: https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/

Print Friendly, PDF & Email

Címkék:, , , , , , , ,

Send this to a friend