A képregényriport és határterületei II.

2020.01.31 • Aktualitások, Szakújságírás • Szerző:

A hírlapi rajz több évszázados hagyományából is táplálkozva, de főként az önéletrajzoló graphic novel műfaji jellegzetességeiből merítve, az újságírói gyakorlat és a képregényrajzolás találkozásából jött létre a képregényriport, amely mind az észak-amerikai comicsban, mind a francia-belga(-svájci) bande dessinée-ben elterjedt az ezredforduló óta. Háromrészes cikksorozatunk a képregényriport (transz)médiaműfaját és a jelenségkör némely határterületét mutatja be.

Riad Sattouf

A képregény számos műfajában sikeresen alkotó Riad Sattoufnak szintén vannak olyan hosszabb riportjai, riportregényei, amelyek számára a könyves hordozó a legjobb választás. Sattoufnak mint képregényriporternek, noha van észak-amerikai riportja is, az egyik legszembeszökőbb jellegzetessége az időszerűsége azzal összefüggésben is, hogy földrajzilag és kulturálisan általában önmagához közelebb keresi a sajátot átformáló idegenséget, mint a távoli országokat bejáró grafikus újságírók.

A részben szír származású franciaországi szerző 2004-től jelentet meg erősen társadalomkritikus, gyakran szatirikus, egyszerre nyomasztó és nevetésre ingerlő képregényriportokat, amelyek némelyike fokozottan, még Joe Sacoo munkáinál is nyíltabban önéletrajzolási érdekeltségű. Ilyen az először a Libération napilapban folytatásokban közölt, majd színes albumban is megjelentetett, 2004-es No Sex in New York, mely az USA-ban élő francia „gyakornok-generáció” tagjairól szól, és ilyen a 2005-ös Vissza a középiskolába (Retour au collège) című riportja is, amely pedig egy párizsi elitgimnázium kisvilágát mutatja be.

A következőkben Riad Sattouf két olyan sorozatáról esik szó, amely sem a regényszerűség, sem a riport szempontjából nem tekinthető tiszta, egyértelmű esetnek, viszont olyan könyves hordozókon is hozzáférhető alkotásokról van szó, amelyek képregényes újságírásnak tekinthetők és a rajzolt riportregény műfaji hagyományából részesülnek.

A fiatalok titkos élete

Különleges helye van a képregényes újságírásban Riad Sattouf három kötetben megjelent munkájának,  A fiatalok titkos életének (La vie secrète des jeunes, 2004, 2007, 2012). A kötetek egyoldalas mikroelbeszélései eredetileg „tárcaképregényként” jelentek meg a botrányairól, pereiről, betiltásairól és a 2015. januári támadásról is elhíresült szatirikus lapban, a Charlie Hebdóban, amely karikatúráival és képregényeivel többnyire politikai-közéleti aktualitásokra reflektál. A könyves hordozó, a papírminőség és borítók mind-mind kedveznek annak, hogy a roman graphique műfaji elvárásai ébredjenek az olvasóban, miközben a mikroelbeszélések sokasága és töredékessége aláássa a regényszerű képregényriport lehetőségét.

A fiatalok titkos élete a mindennapi életből vett, ott „látott és hallott” példák segítségével szembesít bizonyos viselkedési, társadalmi együttélési, kulturális szokások és szabályok áthágásával, néhol az ennek elrejtésére tett képmutató kísérletekkel. A töredékesség ellenére a franciaországi nagyvárosi társadalom különös, nyomasztó, ugyanakkor nevetséges képét, valamiféle gúnyos tablóját rajzolja meg, ahol a túlhangsúlyozott, visszafojtott, üzletté tett stb. szexualitás nyomai különféle helyeken, helyzetekben és szereplőkkel megjelenhetnek a prostituálódó középosztálybeli lányoktól a koraérett szexéhes kisfiúkon át a kendőben erotikusan fagylaltot nyaló muzulmán asszonyokig.

Jellemző helyszínek a gyorséttermek és a közösségi közlekedés terei, ezáltal a nagyvárosi mindennapi élet állandó átmenetisége is hangsúlyossá válik, ugyanakkor nem kapunk egy, a hagyományosabb riportkönyvekre jellemző, átfogó elbeszélést, csak nem egyszer töredékesnek ható lejegyzéseket, gyakori autentifikáló gesztusokkal, amelyeket az első könyv előszava is erősít, amely az emberi szokások és viselkedések bemutatását ígéri. A fiatalok titkos élete esetében nincs oly módon színre víve a képregényrajzoló, ahogyan a hagyományos képregényriportokban, a kommentárszerű megszólalás is háttérbe szorul.

Eszter füzetei

Az utóbbi évek talán legnagyobb hatású és legvitatottabb alkotása Riad Sattouftól a Les Cahiers d’Esther (Eszter füzetei, 2016-tól eddig három kötet). A Les Cahiers d’Esther tehát oly módon viszi tovább a francia nyelvű kölyökképregények egyoldalas, tömör, poentírozott elbeszéléseinek hagyományát, hogy ötvözi azt a rajzolt újságírás, az aktualitásokra reflektáló tárcaképregények, valamint képregényriportok és a visszaemlékező önéletrajzi graphic novelek eljárásaival. A hordozóválasztás is jelzi ezt az ötvöződést: albumszerű méret és keményborító, miközben graphic noveleket idéző papírminőség és színkezelés. A szerző a nem éppen gyermeklapként számon tartott Nouvel Observateurben 2014-től publikálta heti rendszerességgel a Les Cahiers d’Esthert, amelyet viszont kritikusainak egy része a 2016-tól induló albummegjelenések után már a gyermekirodalomba sorolt.

A rajzolt újságírás sajátos változatának is tekinthető Les Cahiers d’Esthert oly mértékű társadalmi, politikai és médiakulturális aktualizáltság jellemzi, hogy az is kérdésként vetődhet fel, miképpen válik érdekessé esetleg Franciaországon kívül, vagy akár ott is, de pár évtized múlva? Jelenleg a közéleti és médiakulturális referenciák teremtette beágyazottság a Les Cahiers d’Esther esetében kedvez a mediatikus szétterjedésnek.

Esther világában talán a legmegdöbbentőbb az éles körülhatárolások, a nagy társadalmi megkülönböztetések hangsúlyozása, amelyek a gyermeki elbeszélő szövegében és a rajzoló-lejegyző vizuális ábrázolásában is szembeszökőek, és olykor megrendítőek: a gazdagok és a többiek, a külvárosi „racaille” stílust követők és a többi gyerek, a a márkatudatos iskolások (a „klub”) és a többiek, a külvárosi, léleknyomorító állami iskolába járók és a magániskolai tanulók, illetve a későbbiekben a problémás külvárosi iskola (ZAP) és a belvárosi elitintézmény különbségei. Esther nem a kölyökképregényekben megszokott „gamin farceur” („tréfás kölyök”), hanem eleinte inkább olyan „jókislány”, aki szeretne megfelelni környezete elvárásainak, miközben érzékeli ezen elvárások egy részének ellentmondásosságát is.

Egyoldalas alkotásokból állnak a kötetek, de (ellentétben a hagyományos kölyökképregényekkel) a három albumba gyűjtött elbeszélések során a főszereplő idősödik: az első album a tízéves Estherről, az évente megjelenő újabbak az éppen aktuálisan egy évvel idősebbről szólnak. Az autentifikáló műfajokon edződött Riad Sattouf ezúttal a „talált kézirat” után talán leginkább „talált adatközlőnek” nevezhető eljárással él. Az írói nyilatkozatokban is megerősített elbeszélői keret szerint az egyik barátja lányának történeteit jegyzi le képszövegekben. Minden oldal alján olvasható az arra vonatkozó, autentifikáló megerősítés, hogy Esther által elbeszélt igaz történetet olvasunk. Az autentikusság kérdéskörére a saját, de már a rajzoló által lejegyzett elbeszéléseit olvasó Esther is reflektál az egyik albumban, a nyelvhasználat kapcsán kritizálja és javítja ki lejegyzőjét (Riad Sattouf, Les cahiers d’Esther: Histoires de mes 12 ans, Allary Éditions, Paris, 17. oldal). A lejegyzett párbeszédek nyelvhasználati sajátosságainak dokumentációja is autentifikálhat. A különböző szociolektusokra érzékeny elbeszélő és lejegyző szövege akár egy szociolingvisztikai elemzés számára is izgalmas lehetne.

Kép forrása: Riad Sattouf L’écriture dessinée  c. kiállításának katalógusa

A cikk az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-19-4 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának szakmai támogatásával készült.

Print Friendly, PDF & Email

Címkék:, , , , , , , , , , , , ,

Send this to a friend