Sok adatújságíró egyfajta techno-újságírónak vagy „unikornisnak” tartja magát, mivel képes végrehajtani a legtöbb szerkesztőségi feladatot

Az adatújságírás mindenhol jelen van. Folyamatosan beszámolnak róla a specializált digitális piacokon, számos könyvet publikálnak vele kapcsolatban, továbbá gyakran bukkannak fel az adatújságírást fókuszba állító cikkek a tudományos folyóiratok lapjain. Kétségtelen, hogy az adatújságírás az egyik legforróbb trendnek számít napjaink újságírásában, csak úgy, mint a zsurnalisztikai tanulmányokban. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a specializálódás mára az újságírói mainstream része lett és elismert gyakorlattá vált, azonban közel sem ez a helyzet. Az adatújságírásnak még mindig a hírszervezeteken belül elfoglalt státuszával és értékével kapcsolatos problémákkal kell szembenéznie – több piaci szegmensben is.

A közelmúltban publikált két tanulmány különböző szemszögből tekint a problémára. A bennük megfogalmazott megállapítások lehetővé teszik, hogy komplex és mélyreható képet kapjunk arról, ahogyan az adatújságírást űzik két adott országban.

Az első tanulmányban Alfred Hermida és Lynn Young a British Columbia Egyetemről próbálták feltérképezni az adatújságírást, és felbecsülni hatását a különböző kanadai hírszervezetek normáira, gyakorlataira és kultúrájára. A két szerző 17 interjút készített a legfontosabb adatújságírókkal és szabadúszókkal, akik hagyományos újságoknál, valamint magán és közszolgálati műsorszolgáltatóknál dolgoznak. Kifejezetten arra fókuszáltak, hogy a létrejövő szakmai identitások – mint maguk az adatújságírók – hogyan hatnak a hírszervezeteken belüli és kívüli kollaborációra. Ezek az új identitások kihívás elé állítják a szakmai határokat, csak úgy, mint „a hagyományos és kialakulóban lévő újságírói szerepek kölcsönhatását a szervezeti struktúrákban”.

Az adatújságíró mint többszörösen képzett szakember

A tudósok felfedezték, hogy megfigyelhető egy világos „hibriditási hierarchia” a mintában található különböző hírszervezetek között. Ez alatt azt a kettősséget értik, hogy néhányan már kifejlesztettek egy kevert technokultúrát, amely egyesíti a technológiai adaptációt az újságíró ügynökségekkel, míg mások még mindig azzal küzdenek, hogy a megfelelő erőforrásokkal felszerelkezett ún. adat-csapatokat hozzanak létre.

Az egyik első indikátor a hibriditás különböző szintjeinek megragadására az adatújságírók professzionális címkézése során ötlik szembe. A legtöbb hírpiac olyan címkéket alkalmaz, amelyek a technológiai sajátosságokra fókuszálnak, és különböző leíró kifejezéseket használnak úgy, mint „interaktív, mobil, digitális, Web és adatok, amelyek mind olyan általános szakmai kategóriákhoz kapcsolódnak, mint koordinátor, menedzser, szerkesztő, gyártó és fejlesztő”. Ezek mind bizonyítékul szolgálnak arra vonatkozóan, hogy egy napjainkban is igencsak formálódó területről van szó.

Azonban ellentétben más nemzeti tanulmányok eredményével – mint például az Egyesült Királysággal, ahol a technológusok és újságírók között éles megkülönböztetés alakult ki -, a legtöbb meginterjúvolt újságíró egyfajta techno-újságírónak, vagy „unikornisnak” tartja magát. Annak a mesebeli szakembernek, aki képes megírni egy cikket, továbbá önállóan kódolni és elemezni is az adatokat.

Az adatújságíró, aki túlszárnyalja az intézményi határokat

Hasonlóképpen világos különbségek vannak az adatújságírók normáit és gyakorlatait illetően. Feltűnő, hogy sokkal inkább megnövekedett hajlandóságot mutatnak a kollaboráció informális típusainak, mintsem a versenynek az irányába. Ez a fajta „macgyverezés” (amikor nem az alapvető rendeltetése szerint használunk valamit, de majdnem tökéletesen működik, a kifejezés eredete a MacGyver c. sorozatra vezethető vissza – T. A.), ahogyan az egyik interjúalany nevezte, abban áll, hogy olyan különböző felek erőforrásaira támaszkodnak, amelyek egyaránt jelen vannak a hírszervezeteken belül és kívül. Az, hogy az adatújságírók túlszárnyalják az intézményi határokat és interakcióba lépnek a saját közösségükkel (beleértve az adattudományok kutatóit), jó példaként szolgál arra, hogyan is néz ki a jelenlegi hálózatos újságírás.

A hírszervezet azon képessége, hogy vegyítse a technológiai és újságírói kompetenciákat egyaránt tükröződik az adatújságírók szervezeti státusza és kontextusa által. Néhány hírpiac – különösképpen a közszolgálati műsorszolgáltató és két hagyományos újság, amely rendelkezik némi számítógépes támogatottságú riporteri háttérrel – interaktív vagy adattudományos csapatok alapítása által képes volt kifejleszteni egy technokultúrát. Ezek a magasan specializált csoportok be tudják vonni a technológiai szakértelmüket a teljes szerkesztőségi munkába, elősegítve a digitálisan vezetett hírek gyártása felé történő kulturális váltást. Egyes hírstúdiók egyfajta szolgáltatási szerepkört jelölnek ki az adatújságírók számára, pusztán technikai aspektusokra szorítva vissza hozzájárulásukat, ily módon korlátozva az újságírói autoritásukat. Mások ismételten az adatújságírók „egyszemélyes műsorára” támaszkodnak.

Tartalom vagy felügyelet?

A második tanulmányban, Eddy Borges-Rey a Stirlingi Egyetemről 24 interjún keresztül – amiket adatújságírókkal, adatszerkesztőkkel, hírigazgatókkal, egy programozóval és egy tervezővel készített – vizsgálta, vajon használnak-e az adatújságírók, és ha igen, milyen mértékben adatbázisokat és algoritmusokat, hogy számon tartsák az adatközvetítőket. Feltéve, hogy az adatok és algoritmusok egyre inkább irányítják az életünket, van egy – Borges-Rey szavaival élve – növekvő, de még nem beteljesített „igény az újságírók felé, akik képesek kinyomozni a hatalmi dinamikát alátámasztó adatokat”.

A talált eredmények azt mutatják, hogy a meginterjúvolt adatújságírók nem tekintik fő feladatuknak az adatközvetítő vállalatok hatalmi dinamikájának és adatokkal való szabálytalanságainak feltárását. Helyettük sokkal többször foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel a specializált technológiai vagy tudományos riporterek. Az adatújságírók mindazonáltal szakértőként járulhatnak hozzá az adatbázisok felügyeletéhez – de nem tartalmi szempontból. Tekintettel az adatújságírók hatalmas szakértelmére az adatok kezelésében és kinyerésében, ez némiképp meglepő lehet. Azonban a legtöbb adatújságíró elismeri a problémákat, amikor az adatközvetítők birtokában lévő adatok hozzáférhetetlenségének kérdéseivel kell szembenéznie.

Az adatújságírás, ami megzavarta a tradicionális logikát

Az említett esetekben továbbra is a hagyományos kutatói módszerekre támaszkodnak, mint amilyenek a kiszivárogtatások (leaks) vagy a visszaélésekkel kapcsolatos bejelentések (whistleblowers). Ezek ismételten hangsúlyozzák azon emberek kulcsfontosságát, akik készek nyilvánosságra hozni közérdekű információkat – és azt, hogy miért érdemelnek védelmet.

Hermida és Young eredményeivel ellentétben Borges-Rey egy sokkal összetartóbb képet rajzol a brit adatújságírásról: kétségtelen, hogy megzavarta az újságírás tradicionális logikáját, de nemcsak az által, hogy beengedte a számítógépes gondolkodást a szerkesztőségekbe, hanem annak révén is, hogy a lineáris történetmesélést egy sokkal interaktívabb és vonzóbb tartalom felkínálási móddá változtatta.

Ebben a tekintetben az adatújságírás gyakorlatai zökkenőmentesen beleivódtak a különböző szerkesztőségekbe és idővel három fő típusra diverzifikálódtak: a) az adatújságírás egy tömör és mindennapos formájára; b) egy széleskörű és oknyomozó jellegű változatára, valamint c) egy játékosított (gamified) adatújságírásra, amely a közönség szórakoztatását célozza. Ugyanakkor a túlzottan pozitív állítások talán annak a ténynek is köszönhetők, hogy Borges-Rey csak a vezető adatújságírós központok hírmunkatársaival készített interjút, ezek többek között a Guardian, a BBC, illetve a Telegraph voltak. Mindeközben az adatújságírás integrációja számos regionális és helyi hírpiac esetében továbbra sem ment végbe.

Összefoglalásképpen elmondható, hogy a két országspecifikus tanulmány releváns eredményekkel járul hozzá az újságírás kvantitatív formáira vonatkozó tudományos irodalom gyors növekedéséhez. Mindkettő megmutatja, hogy az adatújságírás bizonyos mértékig még nem érte el teljes potenciálját. Ennek legfőbb oka a szervezeti korlátokban, továbbá abban rejlik, hogy a szakterület folytonos mozgásban van.

Az adatújságírás helyes használata

Még a brit médiarendszer is – ahol az adatújságírás általánosan jól be van ágyazva a hírek körforgásába –, szenved egy központi-regionális kettéosztástól, mivel a kisebb hírpiacokon szűkös emberi és gazdasági erőforrások állnak rendelkezésre. Mindez kedvez a külső kollaborációknak, amelyet mindkét említett tanulmány is alátámaszt. Különösen a kanadai esetben, a különböző hírszervezeteknek dolgozó „szabadúszó adatújságíró” egy egyre inkább áhított személy – nem mellesleg meglepően hasonló szituáció figyelhető meg Olaszországban, ahol a szabadúszók dominálnak az adatújságírók között.

Végül, a két tanulmány nemcsak azt mutatja meg, hogy néhány hírszervezet még mindig azzal küzd, hogy rátaláljon az adatújságírás helyes használatára és megfelelő helyére, amely tartós strukturális problémákban ölt testet. Mindkettő egyaránt demonstrálja azt is, hogy az adatújságírás nagy kincsnek számít, minthogy megengedi a hírszervezeteknek, hogy hálózatos kapcsolatokat hozzanak létre az újságírás ökoszisztémáján keresztül. Ez pedig létfontosságú, ha szeretnének megbirkózni intézményességük folyamatos csökkenésével.

A cikk eredetileg az EJO angol változatán jelent meg. 
Fordította: Torbó Annamária
A kép forrása: Yosuke Muroya, Flickr CC